1. fejezet

Kedves Nagyapa! Két napja már, hogy már nem az élők között jársz, s bár biztosra veszem odafent sokkal boldogabb az életed, remélem azért hiányzom neked. Itt idelent minden rendben van, legalábbis majdnem. Csak hiányzol. Ezt a naplót neked írom, hogy aztán az angyalok felvigyék neked oda, ahol te a hófehér tisztaságban pihensz, és ha unatkozol, olvasgasd, és tudd, hogy minden nap gondolok rád. Szerető unakád: Izzy

Egy kis könyvecske hevert Izzy ágyán, csak oda volt hajítva. Biztos nagyon sietett valahova, mert kapkodott, és szobáról szobára járt. Éppenséggel készülődött valahova. Legalábbis meg lehetett állapítani a nagy nyitott bőröndből, ami már félig meg volt pakolva. Délelőtt volt akkor, úgy tíz óra körül, és gyönyörű nyári napsugárok bújtak meg a függöny mögött. Izzy széjjel húzta a függönyt, és végre beférkőzhetett a szobába a fénylő sugár, és rásütött az aprócska könyvecskére. A levegőben szálltak a kis porszemek, amelyet Izzy kevert porfelhővé, a nagy heves járkálásban.

- A fogkefe meg van, a hajkefe bepakolva... Azt hiszem mindnennel készen vagyok - gondolkodott a hevesen lélegző lány, aki már teljesen elfáradt az ide-oda szaladgálásban. Még csak tizenhat éves volt, mégis úgy döntött elköltözik a hatalmas nagyvárosból, el a szüleitől. Túl nagy nyomás volt, hogy szülei állandóan veszekedtek, és a nagyapja meghalt... Ő volt az egyetlen fontos az életében, ugyanis a bátyja, Jason hamarabb elköltözött otthonról, és már nem volt ki foglalkozzon vele, ugyanis az anyja és az apja nem törődtek vele, csak a nagyapja, Harry. Harry jószívű ember volt, sokszor költött verseket kisunokájának, Izzynek, mikormég kislányka volt. Isabell (ugyanis ez az igazi neve Izzynek) mára csak könnyező szemekkel lapozgatja végig a rengeteg sok költeményt, amik most már csak régi és gyűrött papírok voltak. Ezeket is elpakolta, és végre készen állt az utazásra. Most már kiderült, hogy hova is megy, ugyanis most a tükörben kezdett el gyakorolni, hogy is fogja elmagyarázni a bátyjának, miért költözik hozzá. 

- Szia Jason! Nem.. ez nem jó... Csá tesó! Nem... ez semmi képpen nem jöhet szóba. Talán... Helló bátyus! Tudom, most meglepődtél, hogy itt találsz, ugyanis már öt éve nem beszéltünk, csak egyszer-kétszer telefonon, de sírva könyörgök, hogy hadd lakhassak nálad, amíg ki nem heverem nagyapa halálát és a szüleim sok veszekedését. Nem bírom tovább. Majd keresek munkát és veszek lakást, igérem, csak most hadd maradhassak nálad, szükségem van egy kis szeretetre. Hát ez.. kicsit nyálas.. De mit lehetne tenni? Ezek az érzéseim, hát legyen, akkor ezt mondom majd... - suttogott Isabell. 

A tükör előtt állva megpillantotta az éjjeli szekrényen elborult fényképet. A legjobb barátnőjével fotózkodott, Nellyvel. Nellyt most itt kell hagynia, és ez is nagyon fájt neki. Már nagyon régóta barátnők voltak, de nem gondolták, hogy így fog végetérni a barátságuk. Egyszer mindennek vége lesz... De Nelly szerint nem. Ő nem akarta feladni ezt a szeretetet, és tartani akarta a kapcsolatot, de Izzy úgy gondolta, ha eleinte fáj is, el kell felejteniük egymást. Eleinte gondolkodott, hogy el rakja-e a képet, de végül önkéntelenül a fotó után nyúlt, és belehelyezte a nagy bőröndbe, és becipzározta. Készen állt. Most fogja itthagyni szeretett otthonát, a szülőföldjét, de meg kell hoznia ezt az áldozatot, hogy utána végre boldog lehessen. Leült az ágy szélére, a naplót a kezébe fogta, s egy fénylő könnycsepp gördült le arcán.

El kell mennem, húz a szívem,

Itt hagyom a szülőföldem.

Elmegyek, el a messzi tájakra,

Családomat, s szeretteimet itthagyva.

A faluba tartok, ahol bátyám vár,

De a barátokat itt kell hagyni, ez az ár...