2. fejezet

Mivel szombaton nem érek rá, ezért most teszem fel a 2. részt, vegyétek, úgy hogy szombaton tettem fel ((:

Kedves Nagyapa! Megálltam egy kávézóban, hogy pihenhessek egy kicsit, ugyanis már több mint hat órája utazom. Remélhetőleg estére megérkezem a bátyámhoz. Talán érdekesnek gondolod, hogy még út közben is neked írok, de fontosnak tartom, hogy minden pillanatomról tudj. Már csak pár óra, és a másik unokádhoz érek. Puszi: Izzy

Izzy egy takaros kis sárga falú ház ajtaja előtt állt, melyre egy kis biléta volt szögezve, amin ez a név állt: Jason Wilson. Már biztos volt benne, hogy a rég nem látott bátyja háza előtt állt. Nagy levegőt vett, és kicsit vártatva megnyomta a csengőt. Idegesen topogott a bejárati ajtó előtt, várva hogy ajtót nyissanak neki, ami pár másodpercen belül be is következett. Egy férfi nyitott neki ajtót, aki majdnem ugyanúgy nézett ki, mint ő, csak fiúban. Szőke, göndör haja volt, persze rövidebb, mint Izzynek. Egy kék ing volt rajta, fekete zakóval, fekete nadrággal és szürke nyakkendővel. Mintha ment volna valamilyen ünnepségre. Látszott a férfin, hogy gondterhelt volt, és nagyokat sóhajtott, de miután ránézett az ajtóban álló lányra, megakadt a lélegzete.

- Te… Izzy? – csuklott el a hangja Jasonnek.

- Igen! Ó, Jason! De örül, hogy látlak! – ugrott a bátyja nyakába a lány, és addig ölelte a fiút, míg el nem tolta magától, mert már alig kapott levegőt. Persze nagyon örült, hogy láthatta a kishúgát, de még mindig sokk alatt volt.

- Izzy, te mit keresel itt? – kérdezte a legnagyobb boldogsággal.

Izzy szája lekonyult, és szomorúan meredt a földre, kis félmosolyt erőltetve az arcára.

- Hát… Azt majd elmondom, de… nem itt kint lenne alkalmas.

- Mi ez a hatalmas bőrönd? – kérdezte összezavarodottan Jason.

- Nálad szeretnék lakni. Ha… megengeded… - mondta félénken Izzy.

- Persze, hogy lakhatsz nálam húgocskám! Csak meséld el, mi ez az egész!

A két fiatal bement a házba, és leültek az étkezőasztalhoz.

- Tudod… Mostanában nem vagyok túl jó formában… Anya és apa rengeteget veszekszenek, szerintem el fognak válni… - kezdett bele Izzy.

- Micsoda?! – nézett értetlenül Jason.

- Igen. Tudom, mindig is jó viszonyuk volt, de már teljesen minden elromlott, én ebbe már belebetegedtem. És ráadásul még jobban szíven ütött, hogy… - Izzy szeme fénylett, és érezte, hogy a szája görbül, és csak folytak végig a könnyek az arcán, és meg sem tudott szólalni. – Nagyapa meghalt – csuklott el a hangja. Jason bámult a semmibe, mintha nem hallott volna semmit sem.

- Nagyapa… meghalt? De… olyan üde… és olyan fiatal volt… és…

- Beteg volt. Már akkor, mikor megszülettünk. Mindig is beteg volt, csak erős volt, és mindig erősnek mutatta magát – emlékezett büszkén Harryre Izzy.

- Értem – mondta fogát összeszorítva Jason, majd elmorzsolt egy könnycseppet, ugyanis ő is ugyanúgy viszonyult a nagyapjához, mint Izzy. Az apjának tekintette Harryt. – Izzy… majd… ezt később még megbeszéljük. Most… gyere a nappaliba, és beszélgessünk, ugyanis… van itt egy vendég.

- Vendég? – léptek be a nappaliba, ahol valóban egy ember ült egy kanapén, méghozzá egy nő. Egy igazán csinos és elegáns barna göndör, ápolt hajú nő, elegáns ruhában, de szeme fénylett és piros volt. Éppen egy papír zsebkendőhöz nyúlt, hogy letörölje könnyeit, mikor megpillantotta a két testvért az ajtóban állva.

Életem legrosszabb pillanata,

Mikor szíven ütött a golyó találata.

Egy képzeletbeli golyó, mely sírva fakasztott,

Gondolok majd rád, de most nem vagy más, mint egy halott…